26

A szív és az ész

- Milord angol nemes, becsületes férfiú, és francia nemessel beszél, akinek helyén van a szíve. Az aranyról, amely ebben a két hordóban van, azt mondtam, hogy az én tulajdonom, pedig ez nem igaz, ez életem első hazugsága, bár kétségkívül a pillanat kényszerített rá: ez az arany annak a II. Károly királynak a tulajdona, akit számkivetettek hazájából, elűztek palotájából, aki kétszeresen árva, mert nemcsak apját veszítette el, hanem trónját is, és még attól a szomorú boldogságtól is eltiltották, hogy térden állva megcsókolhassa azt a követ, amelyre a gyilkosok ezeket az örök bosszúért kiáltó egyszerű szavakat írták: “Itt nyugszik I. Károly király.”

Monk kissé elsápadt, észrevehetetlen borzongás futott át rajta, s szürke bajusza felborzolódott.

- Én - folytatta Athos -, én, La Fère gróf, a szegény, elhagyott király egyetlen és utolsó híve, felajánlottam neki, hogy felkeresem azt az embert, akitől Anglia királyságának sorsa függ. El is jöttem, és megállottam ennek az embernek a tekintete előtt, pőrére vetkőztem előtte, kiszolgáltattam magamat, ezt mondván neki:

- Milord, itt van az utolsó mentsvára annak a királynak, akit Isten lordságod urává tett, és akit születése lordságod királyává avatott. Lordságodtól, csakis lordságodtól függ élete és jövője. Hajlandó-e felhasználni ezt a pénzt arra, hogy kárpótolja Angliát mindazokért a szenvedé­sekért, amelyeket az anarchia egész ideje alatt szenvedett, vagyis hajlandó-e segíteni II. Károlyt, vagy ha nem is segíteni, legalább eltűrni, hogy II. Károly maga cselekedjék? Milord az úr, a király, teljes hatalmú úr és király, mert a véletlen olykor belekontárkodik az Isten és az Idő művébe. Négyszemközt vagyunk, milord. Ha most elrettenti, hogy osztoznia kell az ered­ményben, ha nyomasztja a velem való bűnrészessége, hát van fegyvere, milord, és előttünk nyitott sír van. Ha ellenben magával ragadja ügyének lelkesítő ereje, ha valóban az, akinek mutatkozik, ha a keze abban, amit tesz, eszének engedelmeskedik, esze pedig szívének, akkor itt van keze ügyében az eszköz, amelynek segítségével örökre megsemmisítheti ellenségének, Stuart Károlynak az ügyét; akkor is ölje meg azt az embert, aki itt áll a színe előtt, mert ha ez az ember visszatér ahhoz, aki küldte, akkor bizony magával is viszi neki azt a pénzt, amelyet apja, I. Károly hagyott reá, ölje meg ezt az embert, s tartsa meg milord az aranyat, hasznára lehet a polgárháború folytatásában. Sajnos, milord, ilyen ennek a szerencsétlen királynak a végzete! Vagy meg kell vesztegetnie, vagy meg kell ölnie azt, aki útjába kerül. Mert mindenki ellene fordul, mindenki elutasítja magától, mindenki ellenségesen fogadja, pedig Károly magán viseli hivatása isteni bélyegét, és hogy meg ne hazudtolja vérét, el kell foglalnia trónját, vagy meg kell halnia hazája szent földjén!

Milord hallotta, amit mondtam. Ha bárki mással beszélgetnék, nem azzal a nagy férfiúval, akivel szemben állok, ezt mondtam volna: “Milord szegény ember, a király felajánlja lordságodnak ezt a milliót, mint egy óriási szolgálat megfelelő jutalmának zálogát; fogadja el, és szolgálja II. Károlyt, ahogy én szolgáltam I. Károlyt, és bizonyosra veszem, hogy Isten, aki hall és lát bennünket, az egyedüli lény, aki belelát emberi tekintettől elzárt szívébe, boldog halál után örök élettel ajándékozza meg érte!” Monk tábornoknak azonban, akinek nagyságával, úgy érzem, tisztában vagyok, a következőket mondom:

Milord, a népek és királyok történetében milordra gyönyörű szerep, hallatlan és halhatatlan, soha el nem enyésző dicsőség vár, ami egymagában, minden más érdeket félrelökve, csak hazája javát és az igazságot tartva szem előtt, királya támaszává lesz. Sokan voltak már győztes hadvezérek és dicső bitorlók. Milord azonban, ha így cselekszik, beéri annyival, hogy a legerényesebb, legderekabb, legbecsületesebb ember legyen; koronát tart a kezében, és nem a saját fejére teszi, hanem annak a fejére, aki számára készült. Ó, milord, ha így cselekedne, az utókorra a legirigyeltebb nevet hagyná, ami csak ember fiát büszkévé tehet!

Athos elhallgatott. Egész idő alatt, míg a fennkölt nemes beszélt, Monk sem helyeslésének, sem ellenkezésének semmi jelét nem árulta el; a személyes szónoklatra még a szemében is alig villant fel a megértést jelző lobbanás. La Fère gróf szomorúan nézte, s komor arca láttán csüggedés dermesztette meg szívét. Végül Monk mégiscsak magához tért, és megtörte a csendet:

- Uram - mondta halkan és nagyon komolyan -, a saját szavaival fogok válaszolni. Bárki másnak azzal felelnék, hogy elkergetném vagy börtönbe vettetném, talán még rosszabb sorsot is szánnék neki. Mert elvégre is, meg akar engem vesztegetni, és egyúttal kényszerít is. De olyan ember, akitől nem lehet megtagadni a figyelmet és a törődést, mert méltó rá: gróf úr bátor és nemes, ezt én mondom, és tudom, mit beszélek. Az imént arról a vagyonról szólt, amelyet a megboldogult király a fiára hagyott: nem azoknak a francia uraknak egyike-e gróf úr, akikről azt hallottam, hogy Károlyt meg akarták szöktetni a Whitehallból?

- De igen, milord, én rejtőztem a vérpad alatt a király kivégzésekor. Én, aki nem tudtam őt megmenteni, homlokomon éreztem a vértanú király vérét, és hozzám intézte I. Károly az utolsó szavát. Énnekem kiáltotta oda: Remember! És amikor azt mondta: Emlékezzél! - erre a pénzre gondolt, amely most itt van milord lába előtt.

- Sokat hallottam önről, uram - felelte Monk -, de nagyon örülök, hogy már előbb és ösztö­nösen, nem pedig emlékeim hatása alatt tartottam nagyra. Sok mindent meg fogok tehát magyarázni, olyan dolgokat is, miket még soha senkinek el nem árultam, és ebből láthatja majd, mennyivel többre értékelem, mint azokat, akiket eddig hozzám küldtek.

Athos meghajolt. Mohón leste Monk minden szavát, mert ritka szavai oly becsesek voltak, mint sivatagban a harmat.

- Az imént II. Károly királyról beszélt - kezdte Monk -, de mondja meg, kérem, mi közöm nekem ehhez az árnyékkirályhoz? Háborúban és politikában öregedtem meg, és ez a két dolog manapság oly szorosan összefügg egymással, hogy minden katonának a maga egyéni joga vagy törekvése szerint kell harcolnia személyes érdekétől vezetve, nem pedig vakon engedel­meskedve tisztjeinek, mint rendes háborúkban. Énnekem talán nincs semmi kívánságom, de sok mindentől félek. Ettől a háborútól függ Anglia szabadsága, és meglehet, minden angol emberé is. Miért nyújtsam én, aki kivívtam szabadságomat, két kezemet egy idegen ember béklyójába? Mert Károly nekem idegen. Nagy ütközeteket vívott velünk, de elvesztette őket, tehát rossz hadvezér. Semmiféle diplomáciai alkudozásban nem ért el sikert, tehát rossz diplomata. Nyomorúságát végighurcolta Európa minden udvarán, tehát gyenge és kislelkű ember. Semmi nagyságot, semmi nemes vonást, semmi előre mutató tettet nem mutatott még fel ez a Károly, aki a föld legnagyobb birodalmát akarja kormányozni. Én tehát Károlyt csak rossz oldalairól ismerem, és akkor azt kívánja, hogy józan ésszel önként vessem magam ennek az embernek a rabságába, aki katonai képesség, politika és emberi méltóság tekintetében nem ér fel hozzám? Nem, uram. Mihelyt valami nagy és nemes cselekedetet tudok meg Károlyról, talán elismerem ahhoz a trónhoz való jogát, amelyről apját elűztük, mert nem voltak meg benne azok az erények, amelyek eddig fiából is hiányoznak. Egyelőre azonban csak a magam jogait ismerem el: a forradalom tábornokká tett, és ha akarom, a kardom segítségével lord­pro­tek­tor is lehetek. Jöjjön ide Károly, mutassa meg, mit tud, a lángész számára nyitva a küzdőtér; főként pedig ne feledje, hogy oly fajból származik, amelytől többet kívánnak, mint mástól. Ne beszéljünk tehát többé a dologról. Ajánlatát nem utasítom vissza, és nem fogadom el; tartózkodom, várok.

Athos tudta, hogy Monk nagyon is jól értesült II. Károly minden lépéséről, és nem erőltette a vitát. Ez úgysem volt se helyén, se idejében való.

- Milord - felelte -, nincs tehát egyéb hátra, mint hogy kifejezzem köszönetemet.

- Ugyan miért? Azért, mert helyesen ítélt meg engem, és mert én úgy cselekedtem, ahogyan előre látta? No, ezért igazán nem érdemes! Ez az arany, amelyet elvisz Károly királynak, afféle próbatétel lesz: ha majd látom, hogy mihez kezd vele, bizonyára megváltozik a vélemé­nyem is.

- És nem fél, milord, hogy rossz hírbe keveredhet, ha ekkora összeget kiszolgáltat az ellensége kezébe?

- Az ellenségem kezébe? Ugyan, ugyan, uram, nekem nincsenek ellenségeim. Én a parlament szolgálatában állok, amely azt parancsolja, hogy harcoljak Lambert tábornok és II. Károly király ellen, tehát a parlament ellenségeivel, de nem az én ellenségeimmel. Én tehát harcolok. Ha ellenben a parlament azt parancsolná, hogy lobogóztassam fel London kapuját, gyűjtsem katonáimat a folyó partjára, hogy méltón fogadhassák II. Károly királyt...

- Szót fogadna? - kiáltott Athos örömmel.

- Bocsásson meg - szólt Monk mosolyogva -, ősz fejemmel most csaknem... csaknem... De ugyan hol is járt az eszem? Csaknem valami fiatalos ostobaságot mondtam!

- Tehát nem fogadna szót? - kérdezte Athos.

- Ezt se mondom, uram. Mindenekelőtt hazám üdve lebeg előttem. Isten, aki erőt adott nekem, kétségkívül azt akarta, hogy ezt az erőt mindenki javára fordítsam, és azzal is felruházott, hogy meg tudjam különböztetni a jót a rossztól. Ha a parlament rendelne el ilyen dolgot, gondolkodnám rajta...

Athos elkomorodott.

- Tehát, amint látom, lordságod egyáltalán nem óhajtja fölkarolni II. Károly király ügyét.

- Egyre csak gróf úr kérdez engem, most már rajtam a sor, ha megengedi.

- Parancsoljon velem, és bár Isten adná, hogy lordságod is olyan őszintén válaszoljon nekem, mint ahogy én fogok felelni.

- Amikor majd átadja királyának ezt a milliót, milyen tanácsot fog neki adni?

Athos büszke és határozott tekintetet vetett Monkra.

- Milord - szólt -, ezzel a millióval, amellyel talán mások üzletet kötnének, én azt a tanácsot adnám a királynak, hogy állítson fel két ezredet, és vonuljon be Skótországba, amelyet lordságod a közelmúltban pacifikált. Aztán adja meg népének azokat a szabadságjogokat, amelyeket a forradalom megígért, de csak félig-meddig adott meg. Azt is tanácsolnám neki, hogy személyesen álljon kis hadserege élére, amely, higgye meg, egyre hatalmasabb lesz, és kezében a zászlóval és hüvelyébe dugott karddal menjen a halálba, így kiáltva: “Angolok, családomban ez már a harmadik király, akit megöltök! Vigyázzatok, Isten igazságos!”

Monk lehajtotta fejét, és egy pillanatig elgondolkozott.

- És ha Károlynak sikerülne a dolog - kérdezte tovább -, ami valószínűtlen, de nem lehetetlen, mert minden lehetséges ezen a világon, mit tanácsolna neki?

- Azt, hogy sose feledje: Isten akaratából elveszítette koronáját, de lám, az emberek jóakara­tából most visszanyerte.

Gúnyos mosoly futott át Monk ajkán.

- Sajnos, uram - szólt -, a királyok nem képesek az okos tanácsot követni.

- De milord, II. Károly nem király - felelte Athos mosolyogva, de egészen másként mosolygott, mint Monk.

- Végezzünk röviden, gróf úr... Ez az ön kívánsága is, ugye?

Athos meghajolt.

- Én most parancsot adok - szólt Monk -, hogy ezt a két hordót oda vigyék, ahová gróf úr kívánja. Hol lakik?

- Egy kis faluban, a folyó torkolatánál, milord.

- Ó, ismerem ezt a falut; öt-hat házból áll, ugye?

- Ez az. Én az első házban lakom, két hálókötőmester lakik velem együtt a házban. Az ő bárkájukon jöttem át ide.

- De hát a hajója, uram, hol van?

- A hajóm a tengerparttól egy negyed mérföldnyire horgonyoz a tengerben, ott vár rám.

- És nem szándékszik azonnal elutazni?

- Milord, szeretném még egyszer megpróbálni, hogy lordságodat meggyőzzem.

- Nem fog sikerülni - felelte Monk. - De Newcastle-ból úgy kell elutaznia, hogy semmi nyomot ne hagyjon hátra, amelyből a legkisebb gyanú is háramolhat önre vagy rám. Tisztjeim azt hiszik, hogy Lambert holnap támad. Én viszont garantálom, hogy egyetlen hadmozdulatot sem tesz; szerintem ez képtelenség volna. Lambert hadseregét nem egységes nézetek vezetik, és ilyen különböző elemekből álló hadsereggel nem lehet boldogulni. Én arra neveltem katonáimat, hogy nálam magasabb tekintélynek hódoljanak, és ezért van az, hogy akik mögöttem, körülöttem, alattam állnak, igyekeznek valamit elérni. Ezért van az, hogy ha én meghalnék, ami könnyen megtörténhetik, hadseregem nem veszítené el azonnal harci kedvét. Ezért van az, hogy ha távol vagyok hadseregemtől, amihez néha kedvem támad, táboromban nyoma sincs a nyugtalanságnak vagy rendetlenségnek. Én vagyok az angolok mágnese, ter­mé­szetes vonzóereje. A kis elszórt vasreszelékeket, amelyeket ellenem fognak küldeni, vala­mennyit magamhoz vonzom. Lambert ebben a pillanatban tizennyolcezer katonaszökevény vezére, erről azonban egyáltalán nem beszéltem tisztjeimnek, amit bizonyára megért. Semmi se hasznosabb egy hadseregre nézve, mintha érzi, hogy ütközet előtt áll: mindenki résen van, mindenki éberen figyel. Azért mondom ezt el, hogy tudja: teljes biztonságban lehet itt. Ne siessen vissza tehát a tengerre: mához egy hétre új fordulat lesz; vagy ütközet, vagy megegyezés. Minthogy gróf úr engem becsületes embernek tartott, és rám bízta titkát, és ezért a bizalmáért köszönettel tartozom, vagy fel fogom keresni, vagy pedig magamhoz kéretem. Ne utazzék tehát, míg velem nem beszélt, megismétlem kérésemet.

- Úgy lesz, szavamat adom rá, tábornok úr! - kiáltott föl Athos, akit oly nagy öröm fogott el, hogy óvatossága ellenére is akaratlanul örömszikra csillant meg szemében.

Monk észrevette ezt a villanást, és nyomban lehűtötte egy néma mosollyal; tárgyaló partnereinél is így szokta hirtelen elvágni az utat, mikor azt hitték, már-már sikerült előbbre jutniok gondolataiban.

- Milord tehát nyolc napi haladékot ad nekem? - szólt Athos.

- Nyolc napot, úgy van, uram.

- S ez alatt a nyolc nap alatt mit fogok csinálni?

- Ha csata lesz, igyekezzék magát távol tartani. Tudom, hogy a franciákat nagyon érdekli az efféle szórakozás, és nyilván szeretné látni, hogyan harcolunk, viszont akkor leterítheti valami eltévedt golyó. Skótjaink rosszul céloznak, és én nem akarom, hogy egy ilyen nagyszerű francia nemes sebesülten térjen vissza hazájába. Abba a helyzetbe se akarok kerülni, hogy nekem kelljen elküldenem királyának az ön által itt hagyott egymilliót, mert akkor azt mondanák, s némi joggal, hogy pénzt adok a trónkövetelőnek, avégből, hogy a parlament ellen harcolhasson. Menjen tehát, uram, és minden úgy legyen kettőnk között, amiként megálla­podtunk.

- Hej, milord - szólt Athos -, mily öröm volna számomra, ha én láthatnék be elsőnek abba a nemes szívbe, amely e köpönyeg alatt dobog!

- Tehát határozottan azt hiszi, hogy titkaim vannak? - szólt Monk, anélkül, hogy megváltoz­tatta volna arca vidám kifejezését. - Ugyan már, micsoda titkot rejthet egy katonakobak? De későre jár az idő, lámpásunk is kialudt. Hívjuk emberünket. Hahó! - kiáltott Monk franciául, és a lépcső felé közeledve kiabálta: - Hahó, halász!

A halász, aki didergett a hideg éjszakában, rekedt hangon kérdezte, hogy mit akarnak tőle?

- Menj az őrállomásra - mondta neki Monk -, s Monk tábornok nevében utasítsd az altisztet, hogy rögtön jöjjön ide.

Könnyen teljesíthető megbízás volt ez, mert az altisztet kíváncsivá tette a tábornok meg­jelenése az elhagyott kolostorban, és egyre közelebb jött, úgyhogy már csak néhány lépésnyire volt a halásztól.

A tábornok parancsát tehát közvetlenül hallotta, és már futott is teljesíteni.

- Keríts elő egy lovat és két embert! - parancsolta neki Monk.

- Egy lovat és két embert? - ismételte az altiszt.

- Úgy van - felelte Monk -, tudsz-e málhás lovat keríteni, vagy olyat, amelyiknek teherhordó kosara van?

- Hogyne, száz lépésnyire innen a skótok táborában majd csak találok.

- Helyes.

- Mit csináljak a lóval, tábornok úr?

- Nézz oda.

Az altiszt lement a három vagy négy lépcsőfokon, amely Monktól elválasztotta, és megjelent a pinceboltozat alatt.

- Látod ott azt a nemesurat? - kérdezte tőle Monk.

- Látom, tábornok úr.

- És látod azt a két hordót?

- Jól látom.

- Az egyik hordóban puskapor van, a másikban golyó; ezt a két hordót szeretném elvitetni egy kis faluba, ide a folyó partjára, holnap megszállom kétszáz muskétással. Tudnod kell, hogy ez titkos megbízás, mert olyan hadművelet, amelytől a csata kimenetele függ.

- Ó, ó, értem, tábornok úr - mormogta az altiszt.

- Jól van! Erősítsd tehát ezt a két hordót a lóra, és végy magadhoz két embert, aztán vigyétek ennek a lovag úrnak a házába. A lovag úr barátom. De vigyázz, senki se tudja meg a dolgot.

- A mocsáron mennék keresztül, ha tudnám az utat - mondta az altiszt.

- Ismerek ott egy utat - szólt Athos. - Nem széles, de biztos, mert cölöpökre van építve, és ha óvatosak vagyunk, azon az úton elérjük célunkat.

- Tedd azt, amit a lovag úr parancsol - szólt Monk az altisztnek.

- Ó, ó! milyen nehezek ezek a hordók - mondta az altiszt, megpróbálva fölemelni az egyik hordót.

- Mindegyik hordó négyszáz font súlyú, ha csakugyan az van bennük, aminek bennök lennie kell. Ugye, uram?

- Körülbelül ennyi a súlyuk - felelte Athos.

Az altiszt elindult, hogy lovat és embereket keressen. Négyszemközt maradván Athosszal, Monk igyekezett csak közömbös dolgokról beszélgetni, s közben szórakozottan vizsgálgatta a pincét. Aztán, meghallván a ló lépéseit, így szólt:

- Most pedig magára hagyom az embereivel, uram, és visszatérek a táborba. Nyugodt lehet, biztonságban van.

- Tehát viszontlátom még, milord? - kérdezte Athos.

- Ahogy mondtam, uram, és nagy örömömre fog szolgálni.

Monk kezet nyújtott Athosnak.

- Ó, milord, ha akarná! - mormogta Athos.

- Pszt! Megegyeztünk, hogy erről többé nem beszélünk!

Ezzel elköszönt Athostól, felment a lépcsőn, amelynek közepe táján találkozott lefelé haladó embereivel. Alig tett húsz lépést az apátságtól, mikor kis, távoli, elnyújtott füttyszót hallott. Monk fülelni kezdett, de mivel semmit sem látott, tovább folytatta útját. Ekkor hirtelen eszébe jutott a halász, és kereste is a szemével, de a halász eltűnt. Pedig ha nagyobb figyelemmel nézett volna körül, bizonyára meglátja azt a kétrét görnyedt embert, aki mint a kígyó, siklott végig a kőcölöpök mentén, majd eltűnt a ködben, szinte a mocsár színét súrolva; és ha megpróbál e ködön áthatolni tekintetével, olyan látvány tárult volna szeme elé, ami nagyon érdekelte volna: a halászbárka árboca volt ez; a bárka ugyanis megváltoztatta helyét, és sokkal közelebb jött a folyó partjához.

De Monk semmit sem látott, és azt hitte, nincs mitől tartania; rátért a táborba vivő elhagyatott útra. Ekkor döbbent csak rá, hogy milyen különös módon eltűnt a halász, és szörnyű gyanú ébredt benne. Az egyetlen őrcsapatot, amely védelmet nyújthatott volna, Athos rendelkezésére bocsátotta. Még vagy egy mérföldnyi útja volt hátra a táborig.

A köd oly sűrű lett, hogy tíz lépésnyire se lehetett a tárgyakat kivenni.

Monk ekkor olyan zajt hallott, mintha evezőcsapások szántanák a mocsarat jobb keze felől.

- Ki van ott? - kiáltotta.

De senki sem felelt. Ekkor felhúzta pisztolya ravaszát, kardját kirántotta, és meggyorsította lépéseit, de nem hívott senkit segítségül, mert úgy érezte, nincs rá égető szüksége, és méltatlan lenne hozzá.